Nem trend. Nem üzlet. Hanem egy lassan megszülető döntés.

A Lelka nem egyik napról a másikra született meg bennem, és nem is egy tudatos piaci döntés eredménye volt. Nem ültem le azzal a céllal, hogy most akkor készítek valamit, ami éppen aktuális, amire nagy a kereslet, vagy ami jól illeszkedik a mostani „neurodiverzitás-hullámhoz”. Egyszerűen csak elkezdett formát ölteni bennem valami, nagyon lassan, szinte észrevétlenül.

Az én gyerekem sem átlagosan van bekötve. Még óvodás, és nem tudjuk pontosan, mi áll a háttérben. Nincs diagnózis, nincs címke, amit rá lehetne tenni a működésére. De szülőként pontosan érzem, hogy bizonyos helyzetekben másképp reagál, máshogy terhelődik, máshogy kapcsolódik. És ahogy egyre több kérdésem lett, úgy kezdtem el én is egyre többet olvasni, figyelni, tanulni.

Nem egy nagy, mindent felforgató pillanat indított el ezen az úton. Nem egy szakvélemény vagy egy hirtelen kimondott mondat. Inkább apró helyzetek, hétköznapi jelenetek, csendes felismerések. Lassan csúsztam bele ebbe a világba, és közben észrevétlenül formálódott bennem a Lelka is.

Egy év bizonytalanság

A projekt ötlete több mint egy évig csak bennem létezett. Gondolkodtam rajta, jegyzeteltem, tervezgettem, aztán félretettem. Újra elővettem, majd megint elengedtem.

Sokszor ott volt bennem a kérdés: ki vagyok én ehhez? Hiszen annyi szakember foglalkozik ezzel a területtel. Fejlesztők, terapeuták, diagnosztikai központok, komoly háttérrel és tudással. Mi van, ha én hibázom? Mi van, ha az, amit készítek, nem elég jó? Mi van, ha valaki számon kéri rajtam, hogy nem vagyok szakember?

Aztán lassan rájöttem valamire. Ahogy nincs tökéletes szülő, úgy nincs mindenki számára tökéletes segítség sem. Nem létezik egyetlen módszer, ami mindenkinek ugyanúgy működik. Ha viszont akár csak néhány családnak kapaszkodót adnak a meséim vagy a kártyáim, akkor már van értelme annak, amit csinálok.

Ráadásul én alapvetően alkotni szeretek. Ez az a tevékenység, amiben kikapcsolódom. A gyerekem szereti azokat a meséket, amiket neki írok. Már ez önmagában elég ok volt arra, hogy ne engedjem el teljesen az ötletet.

A mókuskerék dilemmája

Sokáig azon gondolkodtam, hogyan kellene ezt „jól” csinálni. Milyen nyelven jelenjenek meg az anyagok? Hol legyenek elérhetők? Kell-e mögé komoly marketingstratégia? Weboldal, Etsy, SEO, rendszeres social media jelenlét?

Fejben felépítettem egy működő üzleti modellt. Láttam magam előtt a struktúrát, a kampányokat, a rendszeres feltöltéseket. És minden alkalommal, amikor közelebb kerültem hozzá, valami visszahúzott.

Van egy vállalkozásom, ami már önmagában is felelősséggel jár. Van egy gyerekem, aki sok figyelmet igényel. Van családom, házasságom, háztartásom, és az a rengeteg láthatatlan feladat, amit minden szülő ismer. Nem akartam még egy olyan területet az életemben, ami folyamatos teljesítményt, számokat és elvárásokat jelent.

Nem akartam, hogy az alkotásból kötelezettség legyen. Hogy az örömből határidő. Hogy a mesékből termék.

A döntés

Sokáig fizetős projektként gondoltam a Lelkára. A weboldal struktúrája is erre épült, még ha technikailag „ingyen megvásárolható” formában is. A környezetem nagy része azt mondta: ezt nem lehet ingyen csinálni. Ha ennyi munkát teszel bele, annak ára kell legyen.

Aztán egy reggel arra ébredtem, hogy nem akarom ezt pénzhez kötni. Tudom, hogy rengeteg család az utolsó félretett forintjait költi fejlesztésekre, magánvizsgálatokra, különböző eszközökre. A Lelka anyagait eredetileg is magunknak készítettem. Nem üzleti tervként, hanem szükségből és szeretetből.

Nem leszek szegényebb attól, ha megosztom őket.

Ha valaki szeretné támogatni a munkámat, megteheti egy kávéval. Jó érzés látni, ha valaki így fejezi ki a háláját. De nem szeretném, hogy bárki azért ne férjen hozzá ezekhez az anyagokhoz, mert éppen nem fér bele a költségvetésébe.

Számomra a segítség ezen a területen nem lehet luxus.

Miért nem maradt az Etsy?

Próbálkoztam. Feltöltöttem anyagokat, néztem a lehetőségeket, tanultam a keresőoptimalizálásról. De közben végig azt éreztem, hogy nem vagyok a helyemen.

Nem éreztem jól magam abban a rendszerben, ahol folyamatosan jelen kell lenni, optimalizálni kell, eladni kell. Nem akartam olyan szerepbe kerülni, mintha szakemberként kínálnék terápiás megoldásokat, miközben én egy szülő vagyok, aki a saját tapasztalataiból és megfigyeléseiből alkot.

Lehet, hogy bennem van a hiba, de nem akartam még egy darálót az életembe. Nem akartam, hogy a Lelka is egy újabb teljesítményprojekt legyen.

Mit szeretnék, ha éreznél?

A legfontosabb, amit szeretnék, hogy amikor egy szülő rátalál a Lelkára, azt érezze: nincs egyedül. Hogy amit átél, az valós. Hogy nem kell állandóan magyarázkodnia. Hogy nem kell mindenáron „megjavítania” a gyerekét.

Ha a meséim segítenek egy esti beszélgetésben, ha a kártyák elindítanak egy kapcsolódást, ha egy pedagógus eszközként tudja használni őket egy csoportban, akkor már elértem, amit szerettem volna.

Sok tervem van még, és az utam valóban csak most kezdődik. De az irány már tiszta: a Lelka nem egy üzleti vállalkozás akar lenni, hanem egy nyitott tér. Olyan hely, ahol lehet kapcsolódni, kérdezni, megpihenni egy kicsit.

Egy szülőtől egy másiknak,

Bernadett

Lelka